A ma megjelent Műút folyóiratban van két versem, mostmár határozottan rossznak tartom őket, de az elküldés pillanatában (tavaly október) még másképp voltam ezzel. Végülis ennyi kulturális szennyezéshez nekem is jogom van. Vegyétek meg, szép a lap borítója, jól mutat a polcon.
Remélem határozottan sírásra
ingerlő a tény, hogy ennek a blognak ez már csak egy posztumusz
bejegyzése. RIP
Hogyan foglaljuk össze egész
eddigi szerelmi életünket négy és fél percben.
Kordokumentum abból az időből,
amikor féltem, mert még 3 vizsgám volt hátra 4 napra, mert még én
se sejtettem, hogy a. mennyire nem kell semmit csinálni ahhoz, hogy
az ember jó jegyet kapjon b. mennyire könnyű az éjszakázás, mikor
az embernek a koffein pörgeti a szívét. :)
Hogy mi ez, voltaképpen nem is
értem, fel sem fogom, szabad-e erről írni egyáltalán, vagy ez
inkább undorító és ízléstelen, mert gyógyszer, mert önzés, azon
gondolkoztam.
Most hazaértem, itthon vagyok, de minek, mi vár itthon engem az álom öntudatán kívül, meg nem élt potencialitás ez, az álmosság hiányának fizikai ténye vesz körül, meg ez a szomorúság, hogy ez vár engem itthon, igen, ez a magammal levés, amit sosem szerettem.
per la novella "Coincidenze" di Stefano Benni.
(Fordítástechnika cdc)
Még csak háromnegyed kettőre jár, és már most túl vagyok egy olyan sokkon, vagy talán nem is túl, csak éppen utána, hogy nagyobb se kell.
Elsősorban Dórinak, aki nagy F.Á.-fan, azzal az üzenettel, hogy
ezeken kívül nem is nagyon érdemes a kötetet elolvasni, mert ezek a
jók és pont. Persze próbálkozni lehet :).
Én rendezgettem őket ilyen sorrendbe, próbáltam érzet-tematikus
lenni. Aminek ugyanaz a címe, nos annak ugyanaz a címe, nem
hiba.
Fél év kellett ennek a versnek, március 26-án kezdtem, és
gyakorlatilag Sárvár után ez volt az első, amit írtam.
Amikor még külön voltak,
volt az egyik, volt a másik.
Aztán mikor együtt voltak,
nem volt egyik, nem volt másik.
S most, hogy újra külön vannak,
újra egyik? újra másik?
Így is van, meg nem is így van:
másik egyik, másik másik.
Azt hiszem, most a Singwochén tapasztaltam meg igazán azt, hogy a szabadság nem csak valami távoli idea, hanem átélhető-átérezhető valami. Voltaképpen már régóta sejtettem, hogy a színház az valamiféle kapu lehet a szabadságba. Talán az egyetlen kapu.
A Fennsíkon érzem magam, ok nélkül, ez sosem szokott jóra vezetni, de mivel már késő van és lassan aludni térek, azt hiszem az ezt az állapotot törvényszerűen követő Gödröt már nem lesz időm éberen megtapasztalni. És csak azért írok, mert szól a zene és jól esik ésatöbbi.
Amiket erre a verspályázatra írtam. Nyugatos szerzők sírversei.
3 vers, az első gyerekvers, a többi nem, kísérletezem, majd meglátjuk. Sárvár óta alkotói válságom vagy mifeném van, fel kell dolgoznom az egészet.
1. Azt mondtam nem is ismerlek. Nem vitattad. Fura, kilencedikben még összeboronáltak minket. A hajad, ahogy vigyázol, hogy áll; az, ahogyan ezt a végre-kötetlen szituációt kezeled - csak illetlen ne legyél, mosolygás, időben-elmenés. Régen nem ilyen voltál. Legalább én másmilyenre emlékszem.